Egy… doki

I.

Az O'Mara hálófülkéjét elfoglaló idegen mintegy fél tonnát nyomott, hat rövid, vaskos nyúlványa egyszerre szolgált kézként és lábként, s a bőre olyan volt, mint valami rugalmas páncéllemez. Ám minthogy a Hudlarról, erről a 4 g-s világról érkezett, ahol a légnyomás mintegy hétszerese volt a földinek, civilizálatlan külseje igazán érthető volt. Ám hatalmas ereje ellenére a lény tehetetlen volt, O'Mara ezt jól tudta, mivel a „kicsike” mindössze hathónapos volt, és éppen az imént volt tanúja szülei halálának egy építkezési balesetnél, s az agya már elég fejlett volt ahhoz, hogy a látvány halálra rémítse.

– E-el-elhoztam a kölyköt – mondta Waring, a szektor egyik vontatósugár-kezelője. Waring gyűlölte O'Marát, méghozzá okkal, mégis igyekezett titkolni kárörömét. – C-C-Caxton küldött. Azt mondta, mivel a lábad miatt alkalmatlan vagy a rendes szolgálatra, vigyázz a kicsire, míg nem jön valaki érte a szülőbolygójáról. M-m-már úton van az illető.

Waring elhallgatott, és vizsgálni kezdte az űrruhája zárait. Szemlátomást szeretett volna elmenni, mielőtt O'Mara szóba hozza a balesetet.

– Hoztam neki egy kis kaját is – tette hozzá gyorsan. – A légzsilipben van.

O'Mara némán bólintott. Fiatal ember volt, olyan fizikummal megverve, amely biztosította, hogy minden csetepatéból győztesen kerüljön ki – és az utóbbi időben, sok ilyenben volt része –, no meg egy olyan arccal, amely éppoly szögletes, elnagyolt és durván faragott volt, mint a túlságosan is izmos test. O'Mara tudta, hogy ha kimutatná, hogy mennyire megrendítette a baleset, Waring azt hinné, tetteti magát. O'Mara már azt is régen fölfedezte, hogy a hozzá hasonló testalkatú emberekről egyszerűen nem föltételezik, hogy gyöngédebb érzelmekre is képesek.

Mihelyt Waring távozott, O'Mara nyomban a légzsiliphez ment a becses ételszóróért, amivel a hudlariakat idegenben táplálták. Miközben ellenőrizte a berendezést meg a tartalék élelmiszer tartályokat, megpróbálta végiggondolni, hogy mit fog mondani Caxtonnak, ha a szektorfőnök majd megérkezik. Rosszkedvűen nézett ki a légzsilip ablakán annak a hatalmas összerakós játéknak a darabjaira, amely odakint az űr ötven köbmérföldjét betöltötte, és gondolkodni próbált. Ám gondolatai mindig megkerülték a balesetet, s a múltban vagy a jövőben kalandoztak.

A hatalmas szerkezet, amely épülőben volt a Tizenkettes Űrszektorban, félúton az anyagalaktika, meg a sűrűn lakott Nagy Magellán-felhők között, kórháznak készült, olyan kórháznak, amely szükségtelenné tesz minden más kórházat. A tervek szerint több száz különböző környezetet tudnak majd itt igen pontosan előállítani, a legszélsőségesebb hideget és meleget, nyomást és gravitációt, sugárzást és légkört, ahogyan a leendő betegek és személyzet megkívánják. Egy ilyen hatalmas és bonyolult szerkezet messze meghaladta egy- egy bolygó lehetőségeit, ezért a világok százai mind elkészítették a maguk szektorát külön, majd a kész szektort elszállították az összeszerelés helyére.

Ám a részeket összerakni nem volt egyszerű feladat.

Valamennyi résztvevő világ megkapta az egész tervet. Mégis akadtak hibák – talán azért, mert a tervet olyan sok nyelvre és mértékrendszerre kellett lefordítani. A szektorokat, melyeknek pontosan kellett volna illeszkedniük egymáshoz, gyakran a helyszínen kellett átalakítani, hogy össze lehessen kapcsolni őket, s ilyenkor a szektorokat többször is oda-vissza kellett mozgatni vontatósugarakkal.

Ez igen komoly feladatot jelentett a sugárkezelők számára, hiszen míg a szektoroknak az űrben nem volt semmi súlyuk, a tömegük és a tehetetlenségi nyomatékuk hatalmas volt. És ha bárki olyan balszerencsés volt, hogy két szektor közé került, amikor azokat éppen egymáshoz illesztették – lett légyen bármilyen kemény fából faragott életforma képviselője –, abból szinte tökéletesen kétdimenziós test lett.

A két elpusztult lényt keményfából faragták, a pontos fiziológiai meghatározásuk FROB volt. A felnőtt hudlariak mintegy két földi tonna súlyúak voltak, testüket hihetetlenül kemény, mégis rugalmas burok borította, ami nemcsak szülőbolygójuk légnyomása ellen nyújtott védelmet, de lehetővé tette azt is, hogy kényelmesen éljenek és dolgozzanak mindenütt, ahol kisebb volt a légnyomás, beleértve a légüres teret is. Ráadásul minden más lénynél jobban bírták a sugárzást, ami különösen hasznos volt atommáglyák szerelésénél. Két ilyen értékes lény pusztulása az ő szektorában biztosan nagyon földühíti Caxtont, függetlenül minden egyébtől. O'Mara nagyot sóhajtott, majd megállapította, hogy idegrendszerének ennél erőteljesebb lazításra van szüksége, hát káromkodott egy jót. Aztán fölvette az etetőkészüléket, és visszament a hálószobába.

A hudlariak rendes körülmények között a bőrükön át közvetlenül veszik föl a táplálékot bolygójuk sűrű, leveses légköréből, ám más világokon, vagy az űrben sűrített tápkeveréket kell a bőrükre permetezni időről-időre. Az ifjú idegen bőrén már nagy, tiszta foltok voltak, s a többi helyen is igen vékony volt rajta a táplálékréteg. A kicsinek ismét ennie kell, gondolta O'Mara. Olyan közel ment a bébihez, amilyen közel csak mert, és gondosan permetezni kezdte.

Az ifjú FROB szemlátomást élvezte a dolgot. Kijött a sarokból, ahol addig lapult, és föl-alá csörtetett a kis hálószobában. O'Marának egyszerre kellett pontosan megcéloznia a gyorsan mozgó célpontot és kitérni az útjából, amitől sérült lába még jobban lüktetett. A bútoroknak sem használt a dolog. O'Mara hálószobájának gyakorlatilag az egész belső felületét elborította a ragacsos, átható szagú tápkeverék éppúgy, mint a most éppen nyugodt ifjú idegent, amikor Caxton megérkezett. – Mi folyik itt? – kérdezte a szektorfőnök.

Az űrépítkezéseken dolgozók osztálya egyszerű, nem túl bonyolult jellemű emberekből állt, akiknek a reakcióit nem volt nehéz megjósolni. Caxton az a fajta volt, aki mindig megkérdezte, hogy mi folyik itt, még akkor is, mint most, amikor pontosan tudta, ám különösen akkor, ha ezzel szúrhatott egyet valakin. Megfelelő körülmények között a szektorfőnök egészen szeretetre méltó fickó lehetne, gondolta O'Mara, ám kettőjük esetében ezek a körülmények még nem alakultak ki. O'Mara válaszolt a kérdésre anélkül, hogy kimutatta volna haragját, és így fejezte be: – Azt hiszem, hogy ezután a kölyköt itt tartom az űrben, és itt fogom etetni.

– Szó sincs róla! – csapott le rá Caxton. – A kölyök állandóan itt lesz a szobájában. De erről majd később bővebben. Pillanatnyilag a balesetről szeretnék hallani. Pontosabban a maga szerepéről benne.

Az arckifejezésén látszott, hogy kész odafigyelni, ám már most kételkedik O'Mara minden egyes szavában.

– Mielőtt folytatná – szakította félbe O'Marát két mondat után Caxton –, nyilván tudja, hogy az építkezés a Megfigyelő Hadtest felügyelete alatt áll. A megfigyelők általában ránk bízzák saját ügyeink intézését, de mivel ebben az esetben földönkívüliekről van szó, őket is be kell vonnunk.

– Vizsgálat lesz. – Megérintette a mellén függő lapos kis dobozt. – Éppen ezért figyelmeztetem, hogy magnóra veszek mindent, amit mond.

O'Mara bólintott, és monoton hangon mesélni kezdte a baleset történetét. Tudta jól, hogy a mese gyönge lábakon áll, s ha hangsúlyozni próbálna néhány részletet a maga érdekében, a mese még mesterkéltebben hatna. Caxton többször is szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Végül azt mondta:

– De látta is valaki, hogy maga mindezt megtette? Vagy legalább a két Földön kívülit, amikor a vészjelző lámpa ellenére a körzetben bóklásztak? Ez egy nagyon szép kis mese a Földön kívüliek ostobaságáról, ráadásul magából valóságos hőst csinál, ám az is lehet, hogy maga csak a baleset után kapcsolta be a vészjelző lámpát, hogy éppen a maga mulasztása okozta a bajt, és ez az egész história az eltévedt kölyökről puszta hazugság, amivel menteni akarja magát a súlyos vád alól...

– Waring látott engem – szólt közbe O'Mara.

Caxton dermedten bámult rá, arcán az elfojtott haragot megvetés és gúny váltotta föl. O'Mara érezte, hogy az arca kipirosodik akarata ellenére.

– Waring, mi? – mondta színtelenül a szektorfőnök. – Ez szép. Maga jól tudja, ahogyan mi is, hogy annyit ugratta Waringot, annyiszor űzött gúnyt a dadogásából, hogy a fickó nyilván tiszta szívből gyűlöli magát. Még ha látta is magát, a bíróság arra számít majd, hogy Waring hallgatni fog. És ha nem látta magát, akkor meg azt fogják hinni, hogy úgyis hallgatott volna. Fölfordul magától a gyomrom, O'Mara.

Caxton megindult a légzsilip felé. Az egyik lába már kint volt, amikor visszafordult.

– Maga csak bajkeverőnek jó, O'Mara – mondta dühösen –, maga öntelt, kötekedő izompacsirta, aki éppen csak annyit tud, hogy ne küldjük el. Azt hiszi, talán a kiváló képességei miatt kapta ezt a különlakosztályt? Szó sincs róla. Maga ügyes, de annyira azért nem! Az igazság az, hogy a szektorból senki sem hajlandó együtt lakni magával.

A szektorfőnök kikapcsolta a mellén függő magnót. A hangja most már nyugodt és jéghideg volt.

– És ha a kölyöknek bármi baja esik, magának arra sem lesz lehetősége, hogy a megfigyelők kihallgassák.

Ez nyílt fenyegetés, gondolta O'Mara dühösen, mikor a szektorfőnök elment; arra ítéltetett, hogy együtt éljen ezzel a szerves féltonnás tankkal olyan hosszú ideig, ami egy örökkévalóságnak fog tetszeni még akkor is, ha rövid lesz. Mindenki tudta, hogy egy hudlarit kirakni az űrbe nem több, mint a kutyát kirakni éjszakára a házból – egyáltalán nem árt nekik.

De más az, amit az ember tud, és megint más, amit érez. És O'Marának most egyszerű, csöppet sem bonyolult lelkű, nagyon is érzelmes és rendkívül dühös űrszerelőkkel volt dolga.

Amikor dolgozni kezdett az építkezésen hat hónappal korábban, O'Mara hamarosan rájött, hogy ismét olyan munkát kell végeznie, amely fontos ugyan, ám nem elégíti ki, és messze nem használja ki a képességeit. Amióta csak befejezte az iskoláit, mindig ezzel a gonddal találta szemben magát. A személyzeti vezetők egyszerűen képtelenek elképzelni, hogy egy ilyen csúnya és szögletes arcú fiatalembert, akinek olyan széles a válla, hogy a feje szinte eltörpül rajta, olyan finom dolgok érdekeljenek, mint a pszichológia meg az elektronika. O'Mara azért lépett ki az űrbe, mert azt remélte, hogy ott más lesz, de nem így történt. A jelentkezéskor mindig megpróbálta meggyőzni partnereit a tudásáról, ám azok úgy elámultak hatalmas izomkötegein, hogy oda sem figyeltek, és mindig ugyanazt a véleményt adták: „Nehéz, hosszan tartó munkára alkalmas.”

Amikor az építkezésre jött dolgozni, O'Mara elhatározta, hogy megpróbálja valamivel ellensúlyozni az unalmas, nem kielégítő munkát – elhatározta, hogy népszerűtlen lesz. Így aztán az élete minden volt, csak unalmas nem. Ám most nem bánta volna, ha nem sikerül annyira megutáltatnia magát. Ebben a helyzetben nagy szüksége lett volna barátokra, de nem volt egyetlen barátja sem.

A keserves múlton és a még keservesebb jelenen való borongásból a hudlari ételkeverék átható szaga rázta föl. Tenni kell valamit, méghozzá gyorsan. O'Mara gyorsan fölvette könnyű űrruháját, és belépett a légzsilipbe.